Harangi Andrea: Védd meg a tábort!

A tabuk megsemmisíthetetlenek voltak, ketten álltak a táblán, a kék meg a piros. Az enyém kék volt, az öcsémé piros, a piros tabu már több nyolcasomat, kilencesemet megtalált. A harc közepén tartottunk, az öcsém sorban szedte le a bábuimat, a tízesem a tábla másik feléről elkésett.

E legkedvesebb játékunkban minden számot kinyírt az ellenfél nagyobb száma, kettőtől tízig. Tízesből egy-egy volt mindkét félnek, zavartak, jobban szerettem, ha minél előbb lekerültek a tábláról. A hetesek, nyolcasok, kilencesek adták a hadsereg ütőképes magját. Kettesből három-három volt, csalinak jók. Kétszer harminc figura műanyagból, gyermekkorunk öröme.

A csapdák az ellenfélnek rémítő, tulajdonosának mulatságos dolgok voltak, velük lépni nem lehetett, e négy-négy bábu áldozataira várt. Nyolcas támad, mondta az öcsém, megsemmisítő pillantással nézett rám, csapda, hörögtem kéjesen, összeverekedtünk. Elképzeltem, ahogy a csapdát zsinórjánál felhúzom fán lévő lakhelyemig, és nem egy nyolcas bábut, de párducot sütök vacsorára, az öcsém csavarta a karomat, húztam a haját, belemartam.

A karom nem tört ki, a marás a kezén megmaradt, hopp, a nyolcas lekerült a tábláról, két hatos, egy utász, egy kilences, kettesek és négyesek garmadája, egy csapda mellé tettem. Most már sajnáltam, kezén a marással, de valahogy ez jó volt, jó volt sajnálni az öcsémet, jó volt, hogy van öcsém.

Levett két kilencesemet, két utászomat, a tízesemet már régen, még néhány emberemet tízestől nyolcasig, tagadhatatlanul jobban állt nálam. A másik táborát már mindketten sejtettük, összehangolt támadásra szólítottuk maradék seregeinket, számokat, utászokat, tabukat. Mérlegeltem a lehetőségét, hogy áthajoljak az öcsém térfelére, megnézem a hadállásait, bocs, véletlen volt. így nem veszítettem volna, és ami még fontosabbnak tűnt számomra, az öcsém nem nyert volna, ötletem lázba hozott, lényem legmélyéről tört fel a kényszer, hogy elrontsam az örömét, neki, akit annyira szeretek.

Egy utásszal lépett, tudtam, figyeltem már azt a bábut régen. Az utász a hármas, a csapdaszedő, három-három volt belőlük, alkalomadtán őket is leütötték a nagyobbak, de ők ütötték le a csapdákat. Kis emberek voltak, de amikor kinéztek, megközelítették és eltávolítottak egy-egy csapdát, hallhatóan nevettek, vízhangzott ez a nevetés a tábla összes bábuinak fejében, büszkék voltak nélkülözhetetlen szaktudásaikra.

Mindig jobban féltettem őket a nagyszerű nyolcasoknál, kilenceseknél, akiknek a magukra szedett tudásuk, mozgási taktikáik mellett születési előjogaik voltak. Az utászoknak ki kellett tartaniuk a tábor előtti utolsó csapda eltávolításáig, különben csapatuk

elkerülhetetlen pusztulásra ítéltetett. Az öcsém húzta az időt, kimegy pisilni, jelentette be, irigykedve néztem rá, az ajtó felől ült, megtehette anélkül, hogy csapatom hadállásainak tiltott kémlelésével vádolhattam volna.

Az ablak felől ültem, nem mehettem ki pisilni, mert akkor óhatatlanul megláttam volna hadállásait, nem tudtam volna nem meglátni. Nekem is pisilnem kell, mondtam, villanásnyi idegesség futott át az arcán, szétverlek, ha megnézed. Maradj ott, és ne mozdulj meg, jó, de kérlek, hozzál nekem egy pohár vizet, célomat elértem, dühös lett, egy eséllyel több, hogy én nyerjek.

Bejött a pohár vízzel, köszönöm, megittam, mintha tényleg szomjas lettem volna. Már vagy három órája tartott a küzdelem, feszült, szép játék volt ez a mai. Kezdés előtt elhúztam bábuim felrakását, kész, mondta, pillanat, még gondolkodom, ezt minden alkalommal eljátszottam. Kicseréltem két bábut, meg még kettőt, és azokat cselből vissza, tabuval kezdtem.

Ő is tabuval lépett ki, és én hamarosan csapdájára akadtam, mindig jutott neki az első sorokba, rendszerint elbíztam magam, azt hittem, hogy az összesét ilyen fantáziátlanul helyezte el, és akkor belesétáltam az egyikbe, így tanultam meg, hogy vetélytársainak tisztelni kell.

Inkább a kékekkel játszottam, mert ha teljesen mindegy, melyik színnel játszik, akkor az ember szívesen választ, választását meg is indokolja magának, az indoklások idővel meggyőződéssé válnak. Az öcsémnek ma is megjegyeztem, hogy a piros vérszínű, a kék olyan, mint a májfolt idősebb emberek arcán, kezén, kértem, ez őt a választásban ne befolyásolja.

Miután a vizet kértem, még hatot léptünk, az öcsém rám nézett, tabu kérdez. Én is mindig azt szerettem, ha ilyenkor az ellenfél halálhörgések közepette kimondta a tábor szót, megfordítottam a bábut, felmutattam az ábrát. Mondd ki, nem mondom. A pulóveremet a nyakamnál fogta meg, győztem, mondta, szomorú volt. Szerettem, ha megfogott, durván, én is durván őt, testvérek voltunk, csak durván érthettünk egymáshoz. Ha én nyertem, megpöccintette a tábort, ábrával felém essen, mondd ki, minek, nem látod.

Nem voltam idősebb és ő nem volt lovagias, ha előnyös játszmahelyzetben ki kellett térnünk a másik útjából. Azt gondoltam, el kellene engednie az utászomat, hogy azt a jó kis csapdát levegyem, hát tüntesse el a csapdáját védő kettese elől az ő utászát, azt gondolta, ne foglalkozzam én az ő utászával, ahányszor megindultam reménybeli csapdám felé, mindig visszalépett elé.

Gyűlöltük a ketteseket, e gyenge ostobákat, tehettek is sorsukról, de inkább nem, ha a tabu nem volt közel, terepfelderítésre vetettük be őket csaliként. Lehetőségeikhez mérten többnyire tisztes munkát végeztek, korlátaik azonban zavaróak voltak, mindig hamar kinyírtuk őket.

A négyesekre, ötösökre, hatosokra nem emlékszem, mint ahogy egy-egy játszma után sem emlékeztem. Hetesnek lenni határozottan értelme volt a világunkban, a hetesek egy-egy jobb manőverére máig emlékszem, arra vagyok a legbüszkébb, amikor ellenfelem nyolcasait, kilenceseit egy-egy pillanatra zavarba hozták. Egy idő után többnyire őket is leütöttük, ez volt a sorsuk, ha valamelyikük még állt a játszma végén — nem volt szükségszerű minden embernek elesnie — megcsókoltam. Az öcsém úgy szerette a heteseit, hogy játék után némelyiket a szobájába vitte, lefekvés előtt hosszan nézegette.

Minden emberi számítás szerint, rég hiányoznia kellett volna néhány emberünknek dobozkaszárnyájukból, ott kupacban feküdtek, harctéri szünetekben barátkoztak egymással.

Senki nem hiányzik közülük mai napig sem, amióta eszembe jutott, hogy valamelyikük esetleg beeshet szekrényük mögé, féltettem őket

A tabuk, mondottam, sérthetetlenek voltak, kérdeztek, felderítették az ellenség pozícióit, őket leütni nem lehetett, minő igazságtalanság az élettől. A tabuknak különös kiváltság adatott, csak nekik festettek arcot. Gyönyörű, barna bőrű indián arcuk volt, ők férfiak, a többiek számok voltak.

A kék tabuba beleszerettem, a piros is vonzott. Nem bizonyultak igazán hasznosnak, egy idő után elakadtak, az ellenség emberei bekerítették őket, többnyire nem rögtön siettem kékem segítségére, érezze, mennyire szüksége van rám.

A tabukat játék után éppúgy megdobáltuk, mint a többi emberünket, de tudtuk, a győztesek örökké élnek. Ők voltak azok, akik az ellenfél táborába rákérdeztek, miután a többiek a munka jórészét elvégezték, odasiettek a tábort ünnepélyes keretek között átvenni, tabu kérdez. Ők azok, akiknek nevei a szájhagyományokban és az írásokban mindig fennmaradtak.

Alef

Ahol az emlékezet kinyílik az ő szent hatalmával, ott élek én. Egy alef van a szobámban, hatalmam van múlt, s jövő felett. Látok mindeneket, s látom magam, színiről, fonákról, a sok kép előttem megtáncol.

Egy óra cseng, szalad egy kisgyermek, már ifjú, már vén. Már harang az, örök ritmust ver. Sok kisgyermek, sok óra, sok harang. Mind én vagyok, s nem én. Mind te vagy, s nem te.

Látom az Úristent, egy örökkévalóság óta hallgat, szabad napja van, az ördögöt hívom segítségül, elaludt. Arrébb épp a világot teremtik, mellette kivonulok, s még és még a képek tolulnak.

Kályhám előtt ülök, meleg van, s én, a csinálni lusta, gondolkodom. Később kedvvel sürgölődök, s leállítom annak a világnak a teremtését, amiből az alefhez kerültem, állítom, indítom, állítom, indítom, játszom. Sok órát visszatekerek, sokakat a nem-létbe visszakergetek, állítok más órákat, s ki előbb született, vén már.

Jókora darab a nagy időből, mi apró cserepekként fekszik előttem. Ragadnak, s hasadnak cserepeim, nézem, egyet-egyet megemelek. Ki alig dolgozott, nászát nem ismerte, most újra él, az ördög műve vagy Istené, felette a nap süt, kisétál az ajtón. A meg nem születettek, s a holtak adagolóból esnek, kik akarnak, élnek, s csúszda szívja be, akik élni már nem mernek. Visz az ördög elibe, visz az Úristennek elibe, változás az a világ után, minek cserepei purgatóriumot adnak.

Az emberek mind rohannak az idővel, az idővel, a céljaiktól el, vonják, lökik egymást érte, előle, a bűntudatuk az aurájuk, ki sem látszanak belőle. Egyeseket megemelek, hátrább, előre, tenyeremből leteszek.

Ott látom magamat a többi között, órámat tekerem újra s újra vissza, az én nagy időmet keresem, minden órából a jobb perceket. Amott barátok tűnnek elém, szerelmet keresek, örök bennem a remény, pedig már eladtam testemet, lelkemet. Jönnek, csak jönnek, s én pakolom őket, mert morálom alig más, mint aki választottam. Jönnek, csak jönnek, s én pakolom őket, mert morálom alig más, mint aki bennem alef nélkül lakik, egy kicsit ugyanaz, egy kicsit más, mindig ugyanaz és mégis más.

Látok mindeneket, látom a halálos órámat, s már nem félek a haláltól. De ismét odakerülök, s nem tudhatom, mert a bűntudat, s a morál, egy napon belefulladok saját fejem művi tengerébe. Látom dolgaimat félbehagyva, mit elvégeztem, most egésszé áll össze bennem, de mit tudhatom, talán egyszer haladékért kérvényezek, mert a törött az szép, mert a féligben vélem majd értelmét az egésznek.