A jubiláris 20. Thealter Tolnai világlexikonának gazdagon színpadra vitt szócikkei után az idei évben egy új, fiatal színháznemzedék, a független szcéna utánpótlásának bemutatását célozta meg, mely intencióban erősen közre játszhatott a tavaly a kormány által hatos kategóriába sorolt rendezvény szűk költségvetése is. A jelentős pénzügyi támogatástól való elesés, akárcsak az összes független magyar színházi társaság, úgy a Thealter esetében is a működés, a fennállás és a továbbdolgozás lehetőségének a kérdéseit veti fel, és a hatalom és a művészet közötti viszony elfogadhatóságát kérdőjelezi meg. A 21. szegedi színházi találkozó megvalósulása és a szerényebb (kevesebb társulat és azok is főként Magyarország, az ex-Jugoszlávia és Románia területéről), de ennek ellenére színvonalas program azt bizonyítja, létezhet olyan tiszta művészet a hatalom által ellenőrzött, kézben tartott, – finomabban szólva – általa elképzelt, jónak vélt, tehát pénzelt művészet mellett is, mely a színház tiszta formái közepette társadalmilag is erősen reflektált, kritikus. Az U21-es tematika nem teljes mértékben fedi a programot (hiszen a fiatal alkotók mellett már régóta létező, középgenerációs társulatok is meghívást kaptak – például az idei POSZT-díjas Pintér Béla és Társulata), de Balog József és lelkes szervezőtársainak koncepciójára korábban sem a tiszta homogenitás volt a jellemző: a színházszeretet és az alkotói vágy így egyáltalán nem meglepő módon a fiatalos, kísérletező lendület és a jól működő, egymással dialógust kialakító sokféleség tradíciójává vált.

^{Pintér Béla és Társulata: A soha vissza nem térő (fotó: Dusa Gábor)}

(FÜGGETLEN FIZIKAI SZÍHÁZ) A fiatalos lendület, a hihetetlen dinamizmus, a revolúció és a hatalommal mint olyannal szembeni kritikus beszédmód jellemzi a mindössze 16 és 19 éves (a kilencvenes évek balkáni háborúk idején született, vegyes etnikumú) fiúkból álló Zágrábi Ifjúsági Színház előadását, mely az 1990 szeptemberében a régi Badel szeszfőzdében a Montažstroj független művészi csoport által bemutatott Vatrotehna című előadás rekonstruálására tesz kísérletet. Ez a kísérlet azonban a darab közepén – akárcsak a háttérben kifeszített fehér vászonra vetített régi felvétel – megszakad, és egy új dramaturgiájú előadás veszi kezdetét, melyben az „atlétaszívű“ gyerekek megafonjaikba ordítják országuk széthullását, miközben a vaksötétben és a légvédelmi szirénák között valóságosabbá válik a világ-, mint a kapitalizmus vége. A Vatrotehna 2.0 tehát a húsz évvel ezelőtti, Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszát eljátszó foci színház, vizuális csinálmány tényleges megidézésének a lehetetlenségéből a változásról, a széthullásról (maga a Vatrotehna tűzvédelmi gyár is tönkrement), a Balkán-háborúk óta tartó létbizonytalanságról, és az ebben a társadalmi helyzetben felnövő fiatalok álláspontjáról szól. Borut Šeparović rendező (aki egyben az 1989-es Montažstroj alapítója is) a re- illetve dekonstruált láng-mítoszban a hatalom és az erőszak mechanizmusát a fizikai színház kellékeivel és a néző teljes fokú provokálásának a módszerével veszi górcső alá, ám végül mindenfajta lázadás, gyűlölet, feledésről való elmélkedés után elhárítja a felelősségvállalást: miközben a montázsgépként működő történelem árulással tünteti el a hősöket, a tűz felélesztése közben a – balkáni káoszban és széthullásban felnövő – fiatalok száját végül csak elhagyja a mondat: „Szavaink csak szavak.“

^{Vatrotehna 2.0 (fotó: Damir Žižić)}

(FÜGGETLEN BÁBELŐADÁS) Ha nem is annyira explicit vagy revolucionista értelemben, de kritikai attitűddel szól a budapesti Szín- és Filmművészeti Egyetem Moncsicsi Tanulmányi Körének Az anya arca sötét, mint a láp című előadása is létezésünk mikéntjéről, melyben a hatalom – jól modellezett hierarchiát követve – a nemek között oszlik meg. Az uralmi és szolgai pozíció Bereczki Csilla ügyes rendezésének köszönhetően nemcsak a kinézetben (testalkatban, nagyságban), hanem a bábok elhelyezkedésében, pozíciójában és mozgatásában is szembetűnő, és mindebben a női termékenység-kultusz és az ősi matriarchális társadalom lényege is kifejeződik. Ám a helyét szinte soha nem változtató, óriástestű, hatalmas emlőkkel és vulvával rendelkező nő, a termékenység netovábbjaként folyamatos utódnemző anya hatalma ellenére ugyanolyan szánnivaló, akárcsak a neki kiszolgáltatott, csontsovány, a női nemi szervhez képest aprónyi fallosszal rendelkező, a nőt remegve tápláló férfi. Az egyetemista illetve éppen egyetemet végzett fiatalokból álló ígéretes csapat a férfi és női viszonylatban felállított, bemutatott létezést a mindössze harmincperces, monoton zenével megszaggatott pillanatképes darabjában sötéten látja: vegetatív, csupán az életbenmaradásra, a lét elviselésére és a szüntelen reprodukcióra törekszik. Akárcsak az utódnemzés által az emberi reprodukció, úgy a narratíva szüzséjének előrevetített megismétlődése fejeződik ki az előadás végén az anya megölésében és annak pódiumszerű helyére hozott új, szintén hatalmas testű asszony körüludvarlásában illetve az előadás kezdőjelenetének ismételt eljátszásában (a falon lógó, férfi és nő közös portréját ábrázoló képet néhány percig bábjaiktól elszakadva nézik a színészek – Péter Kata és Máthé Zsolt –, akik egyébként először lépnek fel bábosként). Miareczky Edit groteszk, horrorisztikus bábjainak sötét, karikás, kitömött állatoktól kölcsönzött szeméből folyamatosan sugárzik a szenvedés és a fájdalom, és ezzel együtt az állóképként (a létezés örök pillanataként) is interpretálható jelenetek – a már említett monoton, kétpólúsú, a két nemet szétválasztó, ellenpontozó zenével illetve a fény-sötét beállítások segítségével – mint a természet által eleve elrendelt, változtathatalan, egyetemes rágó-fájó igazságként jelenítődnek meg, melyek a szüzsé ismétlődés ellenére is egy jövőbeli, egyszereplős világba vezetnek el. Éppen ezért valójában nemcsak az anya, hanem a néző arca is láp-sötétté válik, amikor megérti: az életbenmaradásra csak a női egyedek képesek, és a nemek közötti mindenféle hatalmi megoszlás csak időleges, hiszen férfi és nő dichotómiája nemsokára a múlté.

_{Moncsicsi Tanulmányi Kör: Michael Ende: Az anya arca sötét mint a láp (fotó: Miareczky Edit)}